Mindig is szerettem írni – vagy legalábbis kifejezni magam írásban. Már gimnazistaként is igyekeztem minden dolgozatot szépen, kerek egészbe foglalni. Nem kényszer volt, inkább öröm. Azóta is rendszeresen jelennek meg bennem történetek, helyzetek, apró jelenetfoszlányok, amelyek valamilyen formában ki akarnak kerülni a fejemből.
Szerettem mesélni, velem megtörtént eseteket másoknak elmondani, minél érdekesebben, szórakoztatóbban – néha talán hosszabban is, mint kellett volna. A gyerekeimnek néha meseolvasás helyett saját történeteket találtam ki, máskor meglévő regényeket alakítottam át úgy, hogy számukra is érthetőek és befogadhatóak legyenek. Akár felnőtteknek, akár gyerekeknek meséltem, mindig az volt a legnagyobb jutalom számomra, amikor láttam a figyelmet, a belefeledkezést és az örömöt a hallgatók arcán.
A Panka Mesék egy egészen egyszerű gondolatból született: milyen jó lenne mindig ugyanazzal a mondattal búcsúzni a gyerekektől az esti mese végén. Így született meg a mondat: „Álmodj szépeket, az Álommanók vigyázzák a lépteidet!” Egy beszélgetés során elmeséltem ezt az ötletet, és akkor hangzott el először: „Milyen jó mese lehetne ebből.” Egy apuka, egy gyerek, és az Álommanó, aki valóban megjelenik.
Az ötlet egy ideig csak ott volt, majd később (amikor már rendszeresen írtam történeteket) újra előkerült. Akkor már nem maradt meg gondolatnak: egyszerre indultak el a szereplők, a világ és a történetek, és megszületett a Panka és az Álommanó, majd a folytatások.
A Panka Mesék számomra arról a csodálatos világról szól, amit a gyerekek megálmodnak maguk köré és amiben rendületlen szeretettel hisznek és arról a lelkesedésről és áhítatról, ahogy a meséket hallgatják és átélik. Ezek a mesék a gyerekeknek szólnak, akik hisznek a varázslatban és a szülőknek, akik erről örömmel mesélnek.